A Csöveskirály

Van nekem egy kedvenc filmem. A címe: Wake in Fright, szabad fordításban: Félelemben ébredni. A sztori tömören arról szól, hogy hogyan butítja és aljasítja le a maga szintjére az ausztrál peremvidék egyetlen hétvége leforgása alatt az amúgy jól szituált, értelmiségi tanárembert. Gyakran vonok párhuzamot a film és a saját életvitelem közt, mert sajnos minden igyekezetünk ellenére a környezetünk sokszor átformálja a Jekyll-ünket, Hyde-á.

Meztelenül ébredek az apró darabokban lassan lefoszló fekete bőrkanapén, verejtékes halánték, szapora szívverés, tompa fejfájás, szájszárazság, körülöttem üres sörösdobozok, mosatlan tányérok, ételmaradék, szennyes ruhák. Az egzisztenciám martalékai. Fura dolog ez a munkahely. Hallgatok egy irodában 12 órát monitorozva, lassanként felépítve egy megbecsült kolléga árnyékát, megteremtve a hónap elején pittyenő sms-el a keretet arra, hogy módszeresen lealjasítsam ezt a szerepet és átessek a túlsó oldalra. Lerombolva mindent, hogy aztán ismét újraépítsem. Ez történik most is, ahogy szedegetem össze a szemetet, bevetem az ágyat, összesöpröm a port, elindítok egy mosást, elpucolom a tányérokat, és a lakás rövidesen ismét olyan, mint egy múzeum. Lefürdök, megborotválkozom és már tükörbe is tudok nézni. Újra „önmagad” vagy. Sietni kell, mert találkozóm lesz. A civilizáció egyik legnagyobb vívmányát, a napszemüveget magamra öltve újra beintegrálódom a társadalomba, így a szemébe tudok nézni az utcának.

Régen nem találkoztam a volt osztálytársakkal, egy sznob kávéházban esedékes a meeting. Egy tea mellett bárgyú helyesléssel nyugtázom a sikersztorikat, az épülő karriereket, a fizetések számjegyeinek felfelé ugrálását, az egymásra licitáló egzisztenciákat. Épülünk, szépülünk, gyarapodunk, halmozzuk a sok szart és kurvára boldogok vagyunk… már aki.

Véget ért a rongyrázás, ki-ki a maga útján ezen a verőfényes szombat délelőttön. Hazafelé veszem az irányt, de hirtelen egy szédelgő, alacsony viking-alkatot pillantok meg egy lépcső árnyékában. Táskájával hadakozik, amiből éppen gurulnak ki a kisüveges sörök. Közelebb lépve megismerem Istit, aki szemmel láthatólag rendkívül illuminált állapotban van. „jjahj dejó, hoty jhöttél Pecah, tegnap óta nem aludtam, segíts már berakni ezekehet a shöröket”. Eleget teszek a kérésnek. „timbildinghen vagyok ám, de psszt, nem láthatnak meg… menjünk a parkba, aztán segítesz meginni ezeket…”. A spontanitás híveként nem utasítom vissza a korai merész italozás lehetőségét, egyebassza.

Cisszennek a minőségi komlólevek, és három-négy üveg után azt is észrevesszük, hogy ezek olykor 8-9 %-os alkoholtartalommal is bírnak, ami jelentősen meggyorsítja kellemes bebaszásunk ütemét.

-Jahajj, jhönnek a kohlégáim…elkhell bújni psszt…

Isti bújócskázási kísérletei egy két éves gyermek képességeit idézik, amint egy bokor mögé gugol, bár feje teljesen kilóg onnan… kollégái egy része inkább elfordítja a fejét, másik része pedig bőszen fényképez… micsoda spiclik.

-Johh..most már mindegy…igyunk.

 A társalgásunk szerteágazását egy kiállításra illő púzás szakítja meg. Isti feneke állította elő a dallamot.

-Te Isti… ez te voltál?

-Azt hiszem.

-Hallod, ez volt a legszebb, legtisztább, legjobb akusztikájú fingás, amit valaha hallottam.

Isti lassan rámemeli tekintetét, szemében egy könnycsepp vibrál, és csak annyit mond elcsukló hangon: „Köszönöm.” A téma gyorsan komolyabb dolgok felé terelődik, miszerint Isti korábban találkozott egy hajléktalannal, aki antik fegyverekkel is kereskedik. És mivel ő gyűjtője ezen tárgyaknak, talán tárgyalhatnánk vele, mert az alku félbemaradt. Miért is ne? Persze, menjünk kétes eredetű fegyverkereskedőkhöz! Utunk a várfalhoz szólít minket.

Mi is ez a várfal? Ez kérem szépen Székesfehérvár bizarr, szürreális csövesparkja, ha úgy tetszik: a város lelke. Gyűjtőhelye mindennek, amit a városvezetés a legkevésbé szeretne látni: hajléktalanok, balhés alakok, punkok, kéregetők, drogosok. Lényegében egy nyilvános wc.

Isti otthonosan telepedik le a pléden héderező, nem túl bizalomgerjesztő galerihez. Én eleinte kicsit távolságtartóbban szemlélem az eseményeket, de a sörök kezdik áthidalni a távolságokat. Rövidesen mindenki bemutatkozik és kezd kibontakozni előttem a kis kommuna felépítése. A fegyverkereskedő közben igyekszik minél előbb nyélbe ütni az üzletet, mert „jövő héten már megint böri. A buzik szeretik, én nem annyira…” Egyre többen és többen gyűlnek körénk. Napszemüvegemet vizslatják, hogy felpróbálhatják-e. Számukra is szürreális, hogy hogyan kerül ide két jól szituált, részeg fiatal. Feribácsi, a helyi ősz hajú cigány keresztapa éktelenül félrehangolt, hiányos húrszerkezetű gitárjával int, hogy ne féljünk, nem bánt itt minket senki, üljünk már közéjük! Beadom a derekam. Kérdezem tőle: van-e saját szerzeménye, amire büszke. Nem kell kétszer kérni, kétpercnyi borzalmasan agresszív akkordozás kezdődik és egy dal, amelyben hősünket elhagyta az édesanyja. Feribának semmi hangja, ellenben scream-o bandákat megszégyenítő ordibálással vegyes sírással adja elő a művet, aminek felénél hirtelen átcsap a haccalari bomba klasszikusba, nyoma sincs a gyásznak, most már mulatás van.

A hangulat hevében Istivel nagyon hülye ötletünk támad. Mi történne, ha ellátnánk ezt a csapatot egy nagyobb összeggel? Ha már buli… legyen buli! Érezzük, hogy ez valami különleges lesz… a csöves apokalipszis már az ajtóban van… Megismerkedünk a vizenyős szemű, fogatlan Tibivel, aki a kifutófiú és hivatásos kéregető szerepét tölti be a csapatban. Ő a csicska. Vele veszem az irányt a közeli trafikba több alkalommal is, söröket vételezni nagy tételben. A harmadik ilyen vásárlásnál már nagyon aggódik a kasszás csaj. „Mi az Isten van ma!? Honnan kapják ezek a pénzt!?” Gyorsan hírünk megy, hogy nagyon adakozóra ittuk magunkat, és percről percre exponenciálisan bővül a várfal banda létszáma. Befut a colos, fekete bőrű, anorexiás alkatú Erzsi és a mindig ideges, nikotintól áztatott Kati is. Erzsi éppen arról tart nekem előadást, hogy milyen kevés az olyan ember, aki egyáltalán leáll velük dumálni. Közben Tibi a sörmámorból feléledve megkér, hogy itt az ideje valamit enni is. Kezébe nyomok még egy ezrest, hamarosan lecsókolbászokkal és egy nagy adag zsemlével tér vissza. A cigányasszonyok jóízűen ebédelnek. Erzsi beszélgetős kedvében van: „2 náp ótá ez áz első fálát… általában másfél, kétnápontá ászunk ágy kiádósábbát… néhá összejön ánnyi, hogy főzzünk á távák mögött. Gergő, komolyán mondom neked, nem annyi az ára, de veled egy 10 forintért elmennék.” Udvariasan utasítom vissza az ajánlatot. A legtöbben a munkahelyük megszűnése, vagy tartozás felhalmozás után kerültek ki, közmunkán dolgoztak 1-2 évig, majd onnan is elbocsájtották őket, és kb 2-3 éve vannak az utcán. A palotavárosi tavak mögött élnek, háborúban a rivális csöves kommunával, sok a balhé.

Rövidesen feltűnik a körben egy kissé kancsal, de alapvetően szép félvér lány. Anitának hívják, jól eldumálgatunk, nagyon értelmesen társalog. Ekkor tűnik fel egy érdekes dolog, ezek az emberek meglepően ápoltak. Senki sem büdös és a ruháik is tiszták. „A krízisközpontban meg a szállón fürödhetünk és van mosási lehetőség is.” Jó látni, hogy élnek a lehetőséggel. Viszont van még egy feltűnő dolog. Mindenkinek óriási hónaljkutya csüng a karja alatt, beleértve a nőket is. „Borotvát nem vihetünk be, sajna ez van. Na gyere, bemutatlak a szüleimnek!” Egy rendkívül szürreális „házlátogatás” következik. Konkrétan a közelben lévő padon fekvő részeg apuka és még részegebb anyuka felébresztésével. „Nézd kit hoztam apa!” Egyre jobban úgy érzem magam, mint ha valami iszonyatosan bizarr leánykérésen vennék részt. Apa és anya is felkel, bemutatkoznak. András és Rita. Dobozos sörrel ejtjük meg a pertut. Aztán kezdődik a sztorizgatás. András 1998 óta hajléktalan, nyáron utca, télen szálló vagy böri. Dolgozni nem tud, rengeteg betegsége van, felemeli pólóját: hasa teljesen szétszaggatva: hegek, késszúrás nyomai, ennek ellenére optimizmusa töretlen. Rita látszólag nagyon rosszul van, valószínűleg rákos. Anita be szeretné végezni tanfolyam keretében a nyolc általánost, jelenleg a hatodikig jutott el. Azután konyhai kisegítőként szeretne állást vállalni, hogy támogassa a szüleit. „Gárgő, én évekig intézetben voltam, falak közt. Mikor kikerültem az utcára… akkor tudtam meg mi az a tél. Szerinted hogy éltem túl? Persze, hogy ittam. Kint nem tudsz mást tenni.”

Fogy a szesz és filozofálunk a csövesekkel, hogy végeredményben ők boldogok és megbékéltek a helyzetükkel. Nézzem csak meg ott a kikent, kisminkelt, aktatáskás, fontos embereket, akik előttünk mászkálnak az utcán. Miért is hajtanak annyira? Valóban boldoggá teszi őket a munkájuk, vagy a karrierjük? Mindig többet és többet akarnak. Sosem elégedettek. De nekik semmijük sincs, és nem is nagyon tudnak mit elvenni tőlük. A járókelők már nagyon furán néznek minket, hogy mit összedzsemborizunk itt a homelessekkel. Megjelenik egy rivális kommuna tagja: Piri a kurva. Mindenáron meg akar győzni, hogy menjek el vele egy menetre. Egyre agresszívabban követelőzik, teljesen más a temperamentuma, mint a Feribá vezette csoportnak. Megtudom tőlük, hogy nagyon balhés nő, a férje jelenleg is börtönben van, ő pedig ahol lehet, konfliktust szít. Kezdek rájönni, hogy ez már nem akkora buli. Isti közben teljesen bebaszva hempereg a pléden és a fűben. Én pedig sokadjára hugyozom le a várfalat… leírni nem lehet a bűzt, amit a sarokban gőzölgő fekáliakupac áraszt magából. Ideje hazamenni, mert Piri mintha már hívná a spanjait, hogy megfenyítsenek engem. 

Elköszönök Anitáéktól, és továbbszédelgek ezen a lidérces délutánon. Hazafelé még belefutok a helyi utcazenészbe. Teljesen úgy néz ki, mint Koltai Róbert. Fura fiú ő… kicsit tikkel, néhol esetlenül viselkedik. Mondom, ha már jótékony napom van, őt is meghívom egy italra. Érdekes látásmódot tár elém… miszerint háromfajta ember létezik: a csövesek, ő, és a dobozemberek. A dobozemberek falakkal veszik körbe magukat, szögletes dolgokat néznek, mint a tv, és bántanak másokat, félni kell tőlük. Hozzászoktam már a furcsa elméletekhez, Fehérvár melegágya a mentális defekteknek. Vannak cifrábbak is, mint például annak a fiúnak az esete, aki azért váltott kis értékben forintot jen-re, hogy majd vesz egy japán lánytól nunchaku-t, amit addig pörget majd, amíg egy tornádó nem keletkezik, ami megállítja az időt, így lesz rá ideje, hogy majmokat tanítson be repülni, akik savanyúvizet szállítanak a katonáknak a sivatagba, és nem kérnek pénzt, csak banánt, mert majmok. És ebben a szép új világban majmok és katonák együtt kertészkedhetnek majd a sivatagban. True fuckin’ story. Egyre halmozódnak a képek az agyamban, szinte el sem hiszem, hogy mi zajlik… a gondolatok beszaggatnak… a valóság szétesik… snitt.

Meztelenül ébredek az apró darabokban lassan lefoszló fekete bőrkanapén, verejtékes halánték, szapora szívverés, tompa fejfájás, szájszárazság, körülöttem üres sörösdobozok, mosatlan tányérok, ételmaradék, szennyes ruhák.

Szóval ilyen lehet félelemben ébredni…