Az elérhető boldogság

50-es évek, Amerika, fehérkerítéses ház, mosolygó családok. Mind ismerjük ezeket a csodálatos képeket, ezt a háború utáni, gyönyörű, letűnt hazugságot. A mindig mosolygó szériafeleség, az elrettenthetetlen porszívóügynök férj, a két-három gyerek, a két kocsi, a TV… az elérhető boldogság. Ami többnyire csak a fotókon boldog, mivel a pózból mozgóképpé éledő emberek dögunalmas, személyiség nélküli, életunt, nukleáris katasztrófától rettegő alakokká válnak.

A csomagolás merőben átalakult, de a dolog veleje ugyanaz maradt.  Ma is ugyanazt a megfakult fényképet kergeti majdnem az egész világ.  

A 2010-es évek késő 20-as, 30-as korosztályának is megvan a maga elérhető boldogsága. Fehérkerítéses ház helyett egy olcsó albérlet a belvárosban, tv helyett villámgyors net és halálratuningolt PC vagy konzol, ügynökösködés helyett a jó keresetet biztosító irodai meló, szériafeleség helyett identitás nélküli alkalmi tinder-pár, 2 gyerek helyett többnyire egy kutya és egy abortusz. 

ÉS A KOCSI! A KOCSI! AZ AUTÓ! A GÉPJÁRMŰ! A SZEMÉLYGÉPKOCSI! AZ AUTOMOBIL! A JÁRGÁNY! A VERDA! 

A KONFLISHINTÓFOGATKORDÉSZEKÉRTRAGACS! AZ!  AZ A KIBASZOTT KOCSI!

Hova áll az ideál?

Hol is kezdjem. Van egy feltevés, miszerint a férfimagazinokat nők írják, míg a női magazinokat férfiak. A divatszakma képviselői mindig is túlnyomórészt homoszexuális hímekből álltak. Az általuk megalkotott női teskép-standard, az anorexiásan levékonyított, női nemi jellegektől teljesen megfosztott, kifejezéstelen arccal megáldott modell ugyan mire hasonlít inkább? Egy egészséges nőideálra vagy sokkal inkább egy zaklatott tinédzserfiúra. Nos? Szóval, a divatguruk extrémitásait elhagyva mérséklődik a nemtelenség a férfimagazinok felé haladva. Ami marad, a lecsupaszított tinédzserfiú alkat, amelyet mesterséges női vonásokkal kell felruháznunk. Így lesz a plasztikus arcból utólagos felpumpálással műszáj, műmell, műsegg, műhaj, de a has és lábak maradjanak meg az anorexiás tinédzsersrác szintjén, még egy kis pörkölés a szoláriummal és kész. Hölgyeim és uraim, a klasszikus szépség új örököse: az Álomribanc.  A szellemileg alulbútorozott, teljesen életszerűtlen pózokban, folyamatosan ráncmentes, sminkkész ábrázattal megjelenő lény. És a férfiaknak szóló magazinok és reklámok is ezt a nőideált súlykolják az emberekbe.

Ahhoz, hogy egy nő ennyire művien nézzen ki, feltételezhető, hogy nincs stabil állása, mert napja jelentős részét önmaga szoborrámerevítésével tölti. Gyanítható, hogy családja vagy mások által kitartott, és egyetlen dolga, mint afféle elkényeztetett hercegnőnek: egész nap „szépnek” lenni. Tekintve, hogy a férfitársadalom többsége asszisztál ehhez az ideálhoz, ezért neki már semmi dolga nincs a külsőségeken kívül, így is érvényesülni tud, nem szükséges hozzá egyéniség, humorérzék, beszédkészség, mélyebb érdeklődési körök. Ez nem is lenne probléma, az evolúció normál esetben tenné a dolgát a genetikailag ilyen beállítódású személyekkel, de sajnos az alapvetően normális beállítódású nők is elkezdtek efelé tendálni.

Szörnyű látni a tinderhez hasonló társkeresőkön három fotó alapján magukból mindent megmutatni akaró tiniket. Egyszerre nevetséges és bizarr, amikor a 16 éves lány láthatóan szarráfagyva egy kertipadon pózol bikiniben, miközben körülötte már a novemberi falevelek alkotják az avart. Annyira életszerűtlenül igyekszik szép lenni, hogy az már fájdalmas.

Ismerőseim néha meg szoktak lepődni ezen a kijelentésemen, de én azt vallom, hogy egy táskás női szem kifejezetten szexi. Pont az életszerűsége miatt. Az én ideálom a lány, aki este 5 és 6 között éppen a munkájából rohan bevásárolni, az ügyeit intézni, vagy csak, hogy végre hazaérjen és a hálószobájában könnyekkel küzködve nézze meg párnáját szorítva az aktuális kedvenc sorozata epizódját. Ő életszerű, ő olyan, mint a többség, bár egyre jobban elbizonytalanodom ebben. Neki még van tekintete, és zavartan tűri el haját, vagy igazítja éppen elegendő szétfolyott sminkjét, és látszólag próbál optimista maradni, amikor nyilvánvaló, hogy szar napja volt, vagy hullafáradt. A táskás szem mögötti őszinte mosoly …na itt lakik a szépség.

Csak sajnos, amikor látom ezeken a gyönyörű nőkön az álomribanc-fertőzést, akkor általában már késő. Borzalmasan művi módon egyensúlyoznak kicsit sem kényelmes magassarkúikban, egészséges főzés helyett update kaját rendelnek és az erre szánt időt lehetetlen célokért váltják be az edzőteremben szarráhajtva magukat, egy-egy kiadós séta helyett, és viaszossá mázolt képük mögött teljesen maszk mögé rejtik arcukat, és inkább hallgatnak, bólogatnak, hamisan mosolyognak és játsszák az ürest, mert úgy érzik, ezt várják el tőlük.

 Persze ott a dolog másik oldala is, a nőknek kreált férfkép, a divatmacsó.

Erdőben pózolok, de nem láttam még baltát

A rőzsebokor mögött érzéki babaarccal megáldott, mesterségesen kigyúrt hústorony a széria-tetoválással kettesével vedli le magáról az általa preferált (és amúgy teljesen hozzáillő) álomribancokat, csak a normális nők is sok esetben rá vágynak. Az igazi, elhanyagoló, megalázó, maszkulin senkiházira, aki hasonlóan életképtelen sokszor, mint női megfelelője. És amíg nem kóstol bele egyszer egy ilyenbe a nő és égeti meg magát csúnyán, addig nem értékeli az alternatívát, de sokszor még utána sem. Erre bizonyára apa-lánya kapcsolatok zegzugos pszichés vonalai adnának kielégítőbb magyarázatot, de lényegtelen. Hölgyeim, egy 12 órás műszakban dolgozó férfi még ha fizikai munkát végez sem fog ilyen kreatinkockahasat építeni egy nyár alatt. Szóval tessék megbecsülni azt a „szopipárna” sörhasat. Az önjelölt álfavágókra hajazni akaró hipster fiúcskák is ugyanolyan viccesen hatnak, mint ellenkező nemű társaik, elvégre a szőr jó esetben nő magától, az izom azonban nem. De hát így is félsiker, már csak egy kocsi kell. Ó bizony. Az a kurva kocsi...

Miről beszél a „Férfi”?  (avagy hogyan váltam antiszociálissá?)

A férfitársaimmal történő szocializálódásomat főként három dolog akadályozza:

1. Nem érdekelnek a versenysportok, e-sportok.

2. Kurvára nem érdekelnek a kocsik, és utálok vezetni.

3. Olvasok.

A „férfi” mindenévé vált a kocsi. A kocsi a modern élet elérhető boldogsága. Fontosabb, mint a lakás, a család, a dugás. Mindig lehet jobb, tágasabb, gyorsabb, lehet szerelni, és töbmillió ember beszéli ezt a nyelvet. A kocsimárkád kiválthatja az egyéniségedet (BMWSPRSZT). Gyűjthetsz rá, spórolhatsz rá, tunningolhatod. Oké… és? Valóban én vagyok az egyetlen, aki képtelen erről a témáról 3 percnél több infót hallgatni? Lehet. Elhiszem, hogy vannak érdeklődési körök, amik jobban érdeklik az embereket, de ez a kocsidolog kezd kóros méreteket ölteni. Mást sem hallok naphosszat. A kocsikról órákat társalgó emberek többsége még csak nem is ért behatóbban hozzá, a beszélgetések végül az időjárásról tartott small-talkok szintjén vegetálnak. Bármilyen téma merül fel, előbb-utóbb előjön az autó… és utána nincs megállás, teljesen kirekesztődtem a társalgásból. Gondoltam is, hogy jobb lenne női barátokat találni, emiatt is. De manapság a leggyakoribb párbeszéd, amit sikerül lefolytatni az a:

-Szia…

-Nem.   

Az önsajnáló nárcizmus létjogosultsága?

Ha annyira a liberalizmus számlájára írjuk, hogy mindenki egyéniség akar lenni, és ezért ennyire életképtelen mindenki, akkor a kérdésem, mégis miért lett intézményes az egyéniség? A valódi nárcisztikus, egoista ember lett a kisebbség. Akiben az motoszkál, hogy a világ bárcsak az Ő elképzelései szerint alakulna, természetesen tudat alatt tudja, hogy az elképesztően unalmas és rossz lenne, mégis szélmalomharcot vív. A figyelem az azonosra irányul. A különböző nem hökkent meg senkit. Érdekesebb a három ugyanolyan sablon ruhába (fehér póló, mesterségesen koptatott farmer) öltözött ember, mint a többségtől elütő személy. A konformitás, az azonosság újra ünnepelt. Egyéniséggyár van, nem egyéniség. Soha nem volt minden ember kiemelkedő valamiben. De most megteremtették nekik a látszategyéniséget, mesterségesen kreált beszédtémákkal, sablonokkal, KOCSIKKAL (jó ez kicsit a vesszőparipámmá vált, elismerem). Az jut eszembe erről, amikor egy ruhaboltban megláttam 30 db leárazott „I’m Original!” feliratu pólót.

Aztán lehet, hogy nekem sem kéne addig innom egy buliban, hogy megmerjek szólalni, de már ne tudjak megszólalni. Lehet csak savanyú a szőlő. Lehet. Persze legalább a papírzsebkendőgyárak nem miattam fognak csődbe menni. Tudjátok… egyik kezem sír, a másik nevet.